Fenti hasonlatot Kádár András Kristóf, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke használta annak kapcsán, hogy szerinte a bírók sokszor sematikus döntéseket hoznak az előzetesen fogvatartottak fogvatartásának meghosszabbításakor, hiszen a bíró számára sokkal kockázatosabb kiengedni valakit, hiszen annak következménye lehet; viszont ha utóbb felmentik a terheltet, abból semmilyen hátránya nem származhat.

Gyakorta érzem, e kényelem és félelem átszövi a jog- és igazságszolgáltatási rendszer egész szövetét. Egyszerre akar a rendőr elismerést parancsnokától és köztől (ezért inkább igazoltat fényes nappal), mintsem bonyolódik kevésbé látványos és konfliktusos ügyekbe (discók és környékének ellenőrzése szombatonként). Orvos barátom meséli, hogy magánpraxisának egyik ügyfelét az állami kórház orvosa több hónapon keresztül küldte a legkülönfélébb vizsgálatokra, ám érdemben kevesebb mint 15 percet beszélgetett vele. Nem faggatta ki szokásairól, előzményeiről, nem ismerhette meg a kórelőzményt, így volt kényelmesebb. A sor persze szinte végtelen…

Papp Péter barátom, a kancellar.hu első embere írt néhány évvel ezelőtt egy cikket a Belügyi Szemle felkérésére, ennek másodközlése most és itt. Az apropót a hétvégén rendezett Hactivity adta…

A rendszerváltás hajnalán, ám még a rendőrségi törvény megszületése előtt Finszter Géza, a rendészet kiváló kutatója hasonló című cikkében vette sorra a magyar rendőrség akkori, általa tapasztalt, látott deficitjeit. Szavai ma még inkább igazak.

Ahogyan nő és szélesedik a kommunikáció világa, talán azzal egyenes arányban csökkenni látszik a bűnözés erőszakos megjelenítésére adott ösztönös user reakció, hiszen ma már alig-alig kapja fel fejét egy átlagolvasó egy-egy nagyobb balhéra, noha az is igaz, hogy ma még fizetőképes piaca van, ezért akár üzletet lehet alapozni a rendőrségi hírekre, balhékra. Az pedig, hogy az adott hírben mennyi a valóság, mennyire szakértő a kommentár – senkit nem érdekel.

A bűnmegelőzés egyes aktorai

Az állam, a végrehajtó hatalom, ám különösen a politika szereplőinek igazán fontos lenne a közbiztonság, a bűnmegelőzés kérdései okán kompromisszumot kötni, s az egyes racionalizálási, vagy rendészeti-szakmai kérdések megítélését a szakértőkre, nem pedig lobbycsoportokra vagy az ellenzéki vagy épp kormányzati szerepből fakadó rituális szokásokra bízni. A mindenkori ellenzék (demagógiára hajlamos része) a növekvő bűnözési félelmet, mint jogalapot használja fel az egyes törvényjavaslatok indokolásában, s elvtelenül ígérnek mindent a bűnüldözőknek néhány szavazat reményében. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állam nem képes polgárai számára a biztonságot, mint alkotmányos jogot garantálni, felvetődik a kérdés: ki pótolja az ekként keletkezett űrt? Sajnos ez az a kérdés, amit a mindenkori ellenzék kihasznál a saját interpretálásban a mindenkori kormányt támadva.

Ma, a Magyar Köztársaságban leginkább a konzervatív pártok köré a megtorló, represszív büntetőpolitika jegyeit, a szocialista-liberális pártokhoz, pedig inkább az engedékenyebb, liberálisabb, prevencióra hajlamos stigmákat illesztik. Tény azonban, hogy nincs következetes, jól elkülönülő vonalvezetése a közbiztonság alakításának, (talán épp ezért) lehetne érdemi kompromisszumot kötni e kérdésekben, amelyre a mai magyar politikai érában nem mutatkozik esély.

A Belügyminisztérium szakmai, tudományos folyóiratának írtam ezzel azonos címmel cikket, itt másodközlés lenne, ám elvettem és hozzátettem, újragondoltam…

Ifjúkorom egyik máig legmaradandóbb olvasmánya, egy antikvárium napszítta kirakatából, megkopott, rongyos kötet formájában idős illemtanáromtól került hozzám, közel húsz esztendeje. Emlékszem, az első éjszaka egy negyvenes izzó fénye mellett olyan óvatossággal kóstolgattam, mint aki attól fél: egyszer elfogynak a sorok. Az első jelzetet „Az igazságról és ami mögötte van” címet viselő fejezethez tettem, s az első sorait ma, álmomból riadva is tudom: „Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is: magadon is, az igazságon is.” (1)

Az erőszak, annak bemutatása, kimondatlanul és vállalhatatlanul bár, de mindig a média fókuszába tartozik. Jelen esetben nem a média káros hatásairól, annak bemutatásáról szólnék, hanem általában a bűnözésben megjelenő erőszakról, és annak bemutatásáról. Noha optimális esetben a pozitív média szerepe, társadalmi rendeltetése a tények bemutatása (esetenként szakszerű, független kommentálása), számos érdekesség tapasztalható. Nézzük egy példát…

Találtam egy régi írásaim között egy érdekes felvetést. 2004. januárjában írtam…

Bár a nyomozási bíró nagyon szép és garanciális intézménye a büntetőeljárásnak, mégis nagyon sok vizsgáló tartja „látszatfigurának”. Hiszen több, tapasztalaton nyugvó ismeret alapján úgy vélekednek, hogy idő hiányában képtelenek a teljes akta megismerésére, döntéseiket majdnem kizárólag a nyomozó hatóság előterjesztésére alapozva hozzák meg. Az új büntetőeljárási törvény életbelépése óta bebizonyosodott, hogy a kevés számú nyomozási bíró nem láthatja el kellő alapossággal roppant fontos feladatát. Újra visszatérünk az igazságszolgáltatáshoz szükséges financiális hiányokhoz, hiszen ennek megoldásával (nagyobb forrás biztosításával) nagyon sok technikai jellegű, ám jogi relevanciáit is felvető kérdés válna okafogyottá.

Elméleti síkon létezik elképzelés, amely a rendészet teljes átalakítása mellett azon strukturális váltás ötletét veti fel, amely alapján a rendőrség jelen szervezetéből kiemelné a bűnügyi területet, a bűnügyi nyomozó hatóságot, s ezt az ügyészség szervezetébe integrálná. Ezáltal lényegesen szorosabb együttműködésre kényszerülne a rendőr és az ügyész, s természetesen a mai hierarchiát eredendően megváltoztatná. A bűnügyi rendőrség tagjai nem hivatásos állományúak lennének (visszatérhetne a klasszikus előmeneteli rendszer, felügyelőkkel, főfelügyelőkkel), s a kényszerítő eszközök alkalmazásának lehetősége mellett az ügyészségi struktúra és hierarchia gyökeresen változna meg. A vádat továbbra is az ügyészség képviselné, ám az ügyészség szervezeti tagozódásában a legnagyobb helyet a bűnügyi nyomozásokat effektív módon végző részleg foglalná el. Ennek tagjai nyilván a képzettséggel, kriminalisztikai (s ma már nagyon gyakran alaposabb jogi) ismeretekkel rendelkező mai rendőrség tagjai közül kerülnének ki. Ezzel együtt a jelenlegi felállásban ez azt is jelentené, hogy a legfontosabb területet jelentő bűnügyi részleget kivonnánk a végrehajtó hatalom fennhatósága alól, s a „független” ügyészség felügyelete alá helyeznénk.

Szükséges ugyanakkor megemlíteni, hogy a fent felvázoltak fordítottjára vonatkozólag is léteznek elképzelések, ahol a nyomozás során az állampolgári jogok védelmét (kvázi ügyészi nyomozás-felügyelő) rendőr-jogászok biztosítják.

A honi ügyészségi struktúrában felmerülő legfontosabb szakmai-politikai kérdés volt néhány éve, hogy az ügyészség szervezete a Parlamentnek vagy a Kormánynak legyen alárendelve. Bár míg a Parlament esetében a jelen helyzet mutatja: ezen alárendeltség, amely „független” intézményként jeleníti meg az ügyészséget, mit is jelent akkor, amikor sajátos politikai kinevezési metodikával operál a mindenkori hatalom.